Hírek

– Milyen körülmények között találkoztál először Gyulai Istvánnal?

– 1957-től vagyok Honvédos. A hatvanas évek elején megjelent a pályán egy fiatal, fekete gyerek. Tornacipőben – ahogy akkor neveztük –, dorkóban jött, az akkori rövidtávfutó edző kísérte. Bemelegítettek majd mondták neki, hogy:„Öreg, fuss egy kört, tornacipőben!” Elsőre szaladgált 52 másodpercet. Akkor már edzettem 5-6 éve, és tudtam 57-et. Így ismerkedtem meg vele.

– Voltak még az életetekben találkozási pontok?

– Tehetséges gyerek volt, így ettől kezdve, sokáig nem voltunk közös vágányon. Az atlétikában nem is lehettünk, mert általában a hátát láttam a pályán, verseny közben, de voltam vele váltótag, meg ellenfele is, ám mindig megvert.

– Milyen kapcsolatban voltatok?

– Jóban, mondhatnám barátiban, sőt amikor ment előre az atlétikai ranglétrán a világ eleje felé, sokat segített a Honvéd nemzetközi versenyein. Akkor még nem volt főtitkár, de a szövetségben dolgozott. Hozott a nemzetközi versenyre külföldieket. Ismerte a menedzsereket, több nyelven beszélt, sok mindent el tudott intézni.

– Hogy néztek ki akkoriban a Honvéd-kupák?

– Jött versenyenként nagyjából ötven külföldi. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy múlt pénteken, a 35. ilyen versenyen volt összesen három… 1988-ban odahozott egy kenyai fiút, aki megnyerte a 800 métert, majd olimpiai bajnok lett Szöulban.

– Mikor találkoztál vele utoljára?

– A miskolci gyalogló Európa-kupán a rendezésben komoly szerepem volt, ott beszéltünk utoljára. Akkor már nagyon beteg volt, titkolta, de látszott rajta. Neki is köszönhetem, hogy megkaptam a legmagasabb IAAF kitüntetést, ami civileknek, amatőröknek jár, a „Veterán Jelvényt”. Nagyon hiányzik…